Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett! Tied a dicsöség, dicséret, áldás és minden tisztelet! Minden Téged illet, Felség, egyedül s nincs ember, aki Téged méltón emleget.
Dicsérjen s áldjon, én Uram kezednek minden alkotása, különösen bátyánk-urunk, a Nap, ki nappalt ád, világít és minket megvidámít. Fényes ö és ékes ö és sugárzó roppant ragyogása felséges arcod képmása.
Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden
csillagok, kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.
Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél, az Ég s a Lég s a Hó s a Hö s a derüs és borús idö, kik által éltetsz mindent, ami él.
Áldjon, én Uram, húgunk, a Víz, oly tiszta, hasznos, jólesö, alázatos és kedves ö.
Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk, ki tart és táplál minket, hogy megélnénk, ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.
Áldjon, én Uram, minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért, de tür és megbocsát szerelmedért. Boldogok, kik mindent békén viselnek, Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.
Áldjon, én Uram, mi növérünk, a testi Halál, ki minden élö embert megtalál. Akik halálos bünben halnak meg, jaj azoknak, boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak, nem tesz kárt bennük második halál.
Dicsérjétek s áldjátok az Urat, s adjatok hálát Neki, s roppant alázattal szolgáljatok Neki!
(Dsida Jenö fordítása)
Ady Endre Az Úr érkezése
Mikor elhagytak, Mikor lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.
Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép tüzes nappalon, De háborús éjjel.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De öt, a fényest, nagyszerüt, Mindörökre látom.
Tanulságos
történet - a valódi gazdagságról.
" Egyszer egy jól keresö apa úgy döntött,
elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen
szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és
felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerü falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát. - Nos, mit gondolsz erröl az útról? - Nagyon jó volt, apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? - Igen.
- És mit láttál meg mindebböl? - Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van
otthon, ök meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el
fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig
tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük
beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont
egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk."
Kalvach Norbert TÉNYLEG SZERETSZ?
Koszos volt. Büdös. Valószínüleg néhány
tetü is lakott benne. Borostás arcán pattanások. Szájából undorító büz áradt,
ahogy maga elé motyogott. Mögötte ültem, de gyorsan távoztam is onnan a busz
másik végébe. Mégegyszer visszanéztem undorom tárgyára. Tekintetem megakadt
mocskos dzsekijén, amin a szíve fölött egy kör alakú jelvényt viselt.
A jelvényre nagy piros betükkel ennyi volt írva: "Tényleg szeretsz?" Dehogy szeretlek! - gondoltam hirtelen. Mit szeressek
rajtad, te koszos ember? A tetüidet? A buta motyogásodat? A büzödet? Mi a csudát szeressek én rajtad? "Tényleg
szeretsz?" - rajzolódtak ki a betük egyre élesebben a szemem elött. Tényleg!
Kit szeretek én igazán? Szeretem az édesanyámat, mert felnevelt, mert sokat áldozott
értem, mindent megteremtett körülöttem, mindig és mindenkor, néha erejét is
felülmúlva. Igen. Öt szeretem - ezért. Szeretem a Kedvesemet, aki olyan jó hozzám, kedves,
meleg, megértö és olyan puhán ölel magához, teljes szívét, gyengédségét és
minden érzését nekem ajándékozva. Igen, Öt is szeretem - ezért. Szeretem Krisztust, aki meghallgatja imáimat, és - mert Ö szeret engem - vigyáz rám, és úgy irányítja életem szövevényes útjait,
hogy az a javamra legyen! Öt is szeretem - ezért. És szeretek még sokakat. Barátokat, kollégákat,
ismerösöket, mert olyan jókat lehet velük beszélgetni, ünnepelni, szórakozni,
jól érezni magamat. Mindez kedvemre van, örömet okoz. Öket is szeretem - ezért.
Ök mindannyian megkérdezhetnék: "Tényleg szeretsz?" Mit tudnék erre válaszolni? Persze, hogy szeretlek - mondanám - hiszen oly sok jót
teszel velem... Itt hirtelen el kellene hallgatnom!Tényleg! Szeretem én öket? NEM! Én csak magamat szeretem. Azért kedvesek ök
számomra, mert nekem segítenek, nekem tesznek jót, nekem van hasznom belölük.
Ök, akik sokmindent feláldoztak miattam, sokmindent felvállaltak értem,
önzetlenül és "említésre sem méltóan" Rá kell döbbennem, hogy ÉRDEKBÖL SZERETEM
ÖKET!! A SAJÁT ÖNZÖ ÉRDEKEMBÖL!! És ez mindennél szomorúbb, mindennél elkeserítöbb! "Tényleg szeretsz?"-vibrál szemem elött a jelvény.
Könnyek öntik el az arcomat. Én nem
tudok szeretni, én csak kihasználni tudok! Az egész életem, mások életének
kiszipolyozása!Hogyan is kellene szeretni igazán?Gyengéden,kedvesen, mások
életét felvállalva, simogatva, támogatva, megértéssel, odaadással. Képes vagyok én erre? Kitör belölem a zokogás. Én Uram - fohászkodom remegö ajkakkal - tégy csodát!
Taníts meg engem szeretni, ahogyan Te szerettél minket! Néhány cseppet
ajándékozz nekem a Te szeretetedböl! Uram! Ragyogtasd rám a Te orcádat és irgalmazz nekem!! Kezembe temettem arcomat. Sírtam, sírtam, sírtam. Egy meleg kéz súlyát éreztem a vállamon. Ne sírjon fiatalember, az élet nem olyan szomorú!
Nézzen rám! Felemeltem maszatos arcomat. A koszos, büdös ember
állt elöttem, mosolyogva. Rám kacsintott, majd leszállt a buszról. A délelötti nap fényében, még egyszer, utoljára
megcsillant a jelvény! Éjszaka, álmomban, egy hatalmas vöröslö szív jelent meg.
Amit átszúrtak. Krisztusé. Rajta hatalmas, égbekiáltó betükkel ez állt:
EMBER! TÉNYLEG SZERETSZ?
Mit mondhatnék immár, drága Krisztusom?
Papp Lajos: Az én miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se, Mikor sötét felhö borul életedre, Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe, Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztön rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: - Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram,SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelöl forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törödne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstöl hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - söt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem eröd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ÖT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Késöbb rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtödnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZÖKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért türöd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol... URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTÖL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN.
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szünj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitüek?
BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok eröt nem vesznek!
Hüséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végsö idökig - VELETEK MARADOK!
dr. Papp Lajos szívsebész
Fromann Richárd Isten Szeretete
Isten atyai szeretetével fölvesz minket gondoskodó
karjába, mint anya a piciny gyermekét. Ránk mosolyog, de mi eltoljuk magunkat
töle: Nem kell segítség, majd mi magunk!... Kiszabadulunk Isten meleg karjai közül, és lepottyanunk
a hideg földre. Fáj. Fáj nekünk, de föleg Istennek. Isten gyorsan utánunk nyúl, hogy visszavegyen, de
rácsapunk szent kezére: "Látod?! Ezt is te csináltad!" - bömböljük
sértödötten. Elindulunk a homályba, távolodva a Szeretettöl, de
Isten hozzánk szól: "...ne menj gyermekem, mert bajod esik..., gyere
vissza kérlek..." "No, már tilt is, nemcsak szenvedést okoz! Hát ez
nem igaz! - mormogunk orrunk alatt - ezt ne csináljam, azt ne
csináljam...!" Megyünk tovább, a homály után be a sötétségbe. Ez az!
Itt már nem lát minket, most már bármit csinálhatunk, de jó!!! Sötét van már, egy szakadék felé igyekszünk,de a
sötétség miatt nem látjuk azt. Élvezzük a rejtözködést: minél sötétebb, annál
több titkos vágy szabadulhat fel, a hibáim sem látszanak... Egyre közelebb a
szakadékhoz... "Kérlek, ne menj..." Ez nem igaz! Már megint! Nem lehet töle szabadulni?!
Még mindig lát?! Menjünk, szaladjunk még beljebb: abban a sötétben már csak nem
lát minket! Isten látja, hogy az a legsötétebb rész már a
szakadék, a teljes semmi. "Kérlek, ne menj oda...", majd atyai kezével
elénk rak egy követ szívének óvó szeretetével, nehogy elérjük a véget, a teljes
sötétséget. Megbotlunk benne. De fölállva a földröl, az öklünket kezdjük rázni Isten
felé: "Te csak bajt okozol nekünk, és mindig csak fenyegetsz és
tiltasz!" Majd gyorsabb iramba kezdünk, hogy még jobban
megszabaduljunk a fénytöl, a hangtól... a szakadék már nagyon közel... Egy újabb kö. Puff! Ez már nagyobb volt. "MIÉRT, mond miért
csinálod?! Most örülsz, hogy szenvedek?!... Ha tényleg szeretnél, nem állnál
mindig utamba, nem okoznál gondot, és végre eljutnék oda, ahol már Te sem
látsz!..." Újra fölállunk, s tovább futunk a vég felé: már csak 5 méter a szakadék, már
csak 4...csak 3...2...1...ez az!!!!! Puff! Isten kezébe ütköztünk. De nagyon. Sajog a fejünk, teljesen összetörtek vagyunk, föleg a
vágyaink...amelyek nem teljesültek be...Isten miatt! Mint mindig! Ö az, aki
állandóan csak akadályozott, ö a hibás! Igen: Ö a hibás mindenért, Ö az oka
mindennek!!! Miért nem engedte, hogy boldog legyek, miért nem hagyott békén?!
MIÉRT-MIÉRT-MIÉRT???!!!!...... S egyszercsak megmozdul a Nagy Kéz. A fal, ami megakadályozott, hogy beteljesüljön nagy
vágyunk. Megmozdul, és szép lassan elkezd fölemelkedni: kezéböl fény árad, és
ahogy emelkedik, döbbenten vesszük észre, hogy hol is vagyunk... ...Jézusom! Ez egy... ez egy... ez egy SZAKADÉK!... És én végig e felé rohantam?!!!!... - állunk meredten. Isten csak mosolyog. "Te tudtad?!" - nézünk föl értetlenül. Isten még fényesebben mosolyog. ...majd hirtelen megvilágosodott minden!...:
"...Jézusom!!! A kövek... az akadályok...a Hangod... Úristen!... én meg
végig szidtalak..." Isten mosolya csodálatos, szinte ragyog... mi pedig sírunk és sírunk, hogy mit tettünk azzal, aki
végig mellettünk volt, aki simogató hangjával, szívének csodálatos gyöngyeivel,
és végül atyai, gyengéd kezével megakadályozta biztos halálunkat... "BOCSÁSS MEG!!!!..." - zokogjuk, s nézünk
föl szétsírt szemmel, majd a szeretettöl sugárzó Isten újra kinyújtja megbocsátó karját felénk, mi pedig lesütött szemmel, sebes, remegö kezünkkel a
Fény felé nyúlunk, Atyánk felé, majd elcsukló hangon még kinyögjük: "...Atyám...kérlek...vegyél fel engem..."
S e pillanatban a két kéz összeér, az Atya fölveszi
eltévedt fiát, karjába zárja, s e szent ölelésben beteljesül a gyermek vágya:
megtalálta a BOLDOGSÁGÁT, mit a földön végig keresett, s e forró ölelés
szeretetében egyesült szívük lángja oly erös, hogy többé már nem engedik el
egymást, soha sem...
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
eröt kérek a hétköznapokhoz.Taníts meg a kis lépések müvészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket
és
tapasztalatokat! Segíts engem a helyes idöbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében,
elsörangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Eröt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne
csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat,
észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Örizz meg attól a naiv hittöl, hogy az életben mindennek simán
kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelödünk!
Küldd el hozzám a kellö pillanatban azt, akinek van elegendö
bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk
semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendö fantáziát ahhoz, hogy a kellö pillanatban
és
a megfelelö helyen - szavakkal vagy
szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Örizz meg az élet elszalasztásának félelmétöl!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések müvészetére!
Pierre Charron Lelkinyugalom
Ha gyönge a lélek - legyen bár szent és feddhetetlen
-, sohasem örvendhet nyugalomnak; ám az erös lélek sem lelheti meg a nyugalmát
e földön, ha nem tiszta és egészséges. A lélek nyugalma: a bölcsesség gyümölcse és koronája. Lelkünk nyugalmának záloga: a hallgatni tudó
bölcsesség s a belöle fakadó gondolkodás.
Dsida Jenö Gyöngék
imája
Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, füre, szétmálló göröngyre, Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív, selyemszöttes az álom, pehelykönnyü és szinte-szinte semmi s én erötlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz, csak gyönge, nagyon gyönge.
